Az interjúalany beszél gyermekkoráról, családjáról, munkás szüleiről (0:12), majd rátér arra, hogy gyerekként milyen játékokat játszottak, hol aludtak (5:00). Beszél az ünnepekről, a karácsony megünnepléséről (8:20). Szól II. világháborús emlékeiről, a bombázásokról, valamint arról, hogy kiszedették a fülbevalókat a lányok füléből, nehogy a szovjetek kitépjék (10:57). Szól a svábok kitelepítéséről Solymárról. A listáról az utosló pillanatban vették le őket, mert édesapja foglalkozására szükség volt, de sok rokonukat kitelepítették (13:18). Szól arról, hogy sokan elásták az értékeiket abban a reményben, hogy még visszatérhetnek. Szól az első és második transzportról, valamint arról, hogy Karlsruhe környékén barakkokban szállásolták el a kitelepítetteket (17:00). Egyik kitelepített sógora 1954-ben egy felhívás hatására Ausztráliába települt, ahonnan még ma is levelezik a két család (21:00). Megemlíti az 56-os forradalmat (22:48), majd rátér arra, hogy a kitelepítés után nem volt tanítás sokáig, ő pedig dolgozni kezdett. Először az óvodában segített be, majd kitanulta az esztergályos szakmát (23:40). Később irodai munkára került, békekölcsönt kellett váltania, majd végül a faiparban kezdett dolgozni. Itt ismerte meg a férjét is, aki később iparengedélyt váltott ki (27:10). Arról is szól, hogy sokan félelemből magyarosították a nevüket (31:50). Végül a Kádár-korszak jobb életkörülményeiről szól, a rengeteg munkáról, ami az ország újjáépítéséhez kellett. A fejlődést jól jelzi, hogy nem kellett annyi gyermekkoporsót készíteni, mert a gyermekhalandóság nagyban csökkent. Szól arról is, hogyan élénkült meg a németországi rokonokkal való kapcsolattartás 1956 után (32:30).

Az interjúalany beszél családjáról, arról, hogyan kerültek jugoszláv fennhatóság alá Trianon után, majd a háború után sváb származásuk miatt hogyan vették el tulajdonukat, hogyan lettek "titóisták", és hogyan telepítették ki őket (0:18). Szól arról, hogy ki írta alá a kitelepítésüket, és hogyan kért bocsánatot édesanyjától a halálos ágyán (2:02). Elbeszéli elvitelüket, azt, hogyan csempészték ki őket az ávósok a faluból, és azt, hogyan dobták le a babakocsit az utolsó pillanatban (2:50). Szól arról, hogyan érkeztek meg, vették el a tulajdonukat, kobozták el az élelmüket (5:42). Szól a férfiak munkájáról, és arról, hogy őt a nővérére bízták, amíg az édesanyja mosott, valamint arról, hogy a dédapja egy éven belül meghalt (10:00). Szük arról, hogy a Borzas-tanyát megszüntették a szovjet laktanya közelsége miatt, és egy másik helyre vitték, ahol szól a beszervezési kísérletekről, a tisztálkodásról és a gombaszedésről (11:50). Szól arról, hogy egyszer haza akarták küldeni a tíz év alatti gyerekeket, de neki nem volt hová mennie, és édesanyja sem engedte volna (14:40). Szól arról, hogy kik voltak még a táborban, pontosan hányan születtek és haltak meg (17:25). Szól a betegségekről, a rovarokról, az élelemről, és arról, hogy miként ruházkodtak (20:00). Szól ott született és ott elhunyt unokatestvéréről, és az orvosi ellátás hiányáról (22:00). Arról is beszél, hogy a falu széthordta a vagyonukat, és csak egy ember volt, aki visszaadta. Szól hazaengedésükről és az azóta kísértő félelemről (25:48). Beszél arról, hogy hol éltek a visszatérés után, és arról, hogy a faluba csak 1957-ben költözhettek vissza (29:05). Beszél a diszkriminációról, arról, hogy a nővérét nem vették fel sehová, de őt az amnesztia után már alkalmazták (32:30). Végül arról szól, hogy kit hibáztat, és arról, hogy mindez hogy történhetett meg (33:40).

Az interjúalany beszél a gyerekkoráról (1:02), tanulmányairól, pályakezdéséről (3:33), a Csurgón végzett tanítói munkájáról a 80-as években (10:43), az elmaradt rendszerváltoztatásról (20:54), arról, hogy pap nagybátyját elhurcolta az ÁVH (25:12).