0:00 gyermekkor, családi háttér, látja a Jugoszláviába bevonuló német csapatokat 2:29 1944-ben Marcaliig nyomultak előre a szovjet csapatok, sokáig a környéken maradt a front, hozzájuk egy német csapatot telepítettek be, az ő falujuk is kapott a bombázásból 5:14 1945 húsvétján jelentek meg az első orosz katonák, a frontkatonák nem maradtak sokat, hanem egy szállítóegység telepedett be a faluba, és mindent elvittek, amit tudtak 8:04 édesapját 1942-ben besorozták, mesél az apja katonaélményeiről, édesapja látta Horthy István utolsó légi útját, a szovjetek doni áttörése elől gyalog jött haza 15:14 amíg édesapja távol volt, addig neki és a nagyapjának kellett ellátni a környező földekkel járó munkát 19:04 már 1946-tól kötelező volt a beszolgáltatás 20:59 a TSZ-t mindenki kétkedve fogadta a hatvanas években, mert ’56 után volt egy könnyebb időszak a gazdálkodók számára, be kellett állni a TSZ-be, ami eleinte nehéz volt, de később jobban működött 23:15 ő is dolgozik a TSZ-nek 23:37 a TSZ megszűnése után egy kisebb szövetkezet alakult, pártoló tagként maradt az új szövetkezetben

Az interjúalany beszél arról, milyen jól érezte magát a magyar hadsergben (0:30), majd rátér az oroszokkal való harcokra (2:00). Beszél arról, hogy orosz fogságba esett, ahonnan négy évvel később tért haza (3:40). Utána a mezőgazdaságban kezdett dolgozni (4:50), majd a kommunizmussal való szembeszegülés büntetéseiről szólt (5:22). Beszél a fogság utáni újrakezdés nehézségeiről (6:55), majd a szövetkezetesítésről (8:55). Szól munkahelyeiről és a megélhetésről (10:20). Szól a magyarokat Romániában ért diszkriminációról (12:42).

Az interjúalany beszél gyermekkoráról, családjáról, munkás szüleiről (0:12), majd rátér arra, hogy gyerekként milyen játékokat játszottak, hol aludtak (5:00). Beszél az ünnepekről, a karácsony megünnepléséről (8:20). Szól II. világháborús emlékeiről, a bombázásokról, valamint arról, hogy kiszedették a fülbevalókat a lányok füléből, nehogy a szovjetek kitépjék (10:57). Szól a svábok kitelepítéséről Solymárról. A listáról az utosló pillanatban vették le őket, mert édesapja foglalkozására szükség volt, de sok rokonukat kitelepítették (13:18). Szól arról, hogy sokan elásták az értékeiket abban a reményben, hogy még visszatérhetnek. Szól az első és második transzportról, valamint arról, hogy Karlsruhe környékén barakkokban szállásolták el a kitelepítetteket (17:00). Egyik kitelepített sógora 1954-ben egy felhívás hatására Ausztráliába települt, ahonnan még ma is levelezik a két család (21:00). Megemlíti az 56-os forradalmat (22:48), majd rátér arra, hogy a kitelepítés után nem volt tanítás sokáig, ő pedig dolgozni kezdett. Először az óvodában segített be, majd kitanulta az esztergályos szakmát (23:40). Később irodai munkára került, békekölcsönt kellett váltania, majd végül a faiparban kezdett dolgozni. Itt ismerte meg a férjét is, aki később iparengedélyt váltott ki (27:10). Arról is szól, hogy sokan félelemből magyarosították a nevüket (31:50). Végül a Kádár-korszak jobb életkörülményeiről szól, a rengeteg munkáról, ami az ország újjáépítéséhez kellett. A fejlődést jól jelzi, hogy nem kellett annyi gyermekkoporsót készíteni, mert a gyermekhalandóság nagyban csökkent. Szól arról is, hogyan élénkült meg a németországi rokonokkal való kapcsolattartás 1956 után (32:30).