Az interjúalany 1938-ban született Zabar faluban, a legszegényebb családok közé tartoztak. Édesapja a II. világháború után 1947-ig hadifogságban volt, édesanyjának egyedül kellett eltartania a családot. (02:40) Beszél az orosz megszállásról, anyját bátyja védte meg az erőszakoskodó szovjet katonáktól. Bátyját a falhoz állították, ráijesztettek, hogy kivégzik, de csak mellé lőttek. Ez az élmény azonban maradandó pszichikai károsodást okozott, skizofrén lett. (05:18) Beszél az iskolás éveiről. Katolikus iskolába járt, az ünnepélyeken részt vett, sokat túrázott az erdőben. Visszaemlékszik arra, hogyan élte meg a kommunista hatalomátvételt. (07:00) Elmondja, hogyan zajlott le a földosztás, mire édesapja hazatért, már kaptak egy kis földet. De apja gyári munkát kapott, így beköltöztek Salgótarjánba. Gyárnegyedben, rossz körülmények között éltek. Magas volt a környezetszennyezés. (10:02) Részletesen beszél édesapja fogságba eséséről. A háború végén megszökött a honvédségtől. Mivel nem volt hajlandó szolgálni a Vörös Hadseregben, ezért elvitték malenkij robotra. Édesapja pacifista volt, őt követve az interjúalany is az. (14:04) Emlékei szerint az orosz katonák nagyon szerették a kisgyerekeket, mindig kapott tőlük cukrot, játszottak vele. (16:04) Beszél a háború utáni újjáépítésről. Fél év múlva beindult az oktatás is, de addig volt ideje a szabadban játszani a vele egykorú gyerekekkel. Sokszor gránátokat, aknákat szedtek szét. Falujában nem volt megtorlás a háború után, mivel a nyilasok elmenekültek. (20:02) Beszél a koalíciós korszakról, a Kisgazdák kormányzásáről, a baloldali pártok egyesüléséről, a kommunista hatalomátvételről. Az első években a kommunisták a "szebbik" arcukat mutatták, utána következett a megtorlás. Falun fokozatosan először a nagyobb birtokokat vették el, aztán a kisebbeket is. Létrejöttek az internálótáborok. (24:54) Az 1956-os események teljesen váratlanul érték. '56 őszén kezdte el a főiskolát Szegeden. Beszél a MEFESZ létrejöttéről. Október 23-án arra figyeltek fel, hogy a rádióban csak az Egmont nyitánt játszották és bemondták a statárium kikiáltását. Később értesültek csak részletesen a forradalomról. A főiskolán megszűnt a tanítás, így hazament Salgótarjánba. Elmondja a munkástanácsok követeléseit. Miután Ausztriából kivonultak a szovjet csapatok, ezért sok magyar is azt hitte, hogy semleges lehet az ország. Salgótarjánban a legsötétebb nap december 8-án volt. Letartóztatták a munkástanács vezetőit, a munkások tiltakozásakor a tömegbe lőttek. Az interjúalany szerint 50 körül volt a halottak száma. A tüntetésen nem vett részt, de megrázta a holttestek látványa. (36:26) Ez akkora hatással volt rá, hogy januárban, amikor újrakezdődött az egyetem, segített forradalmi plakátok terjesztésében. Civilruhás rendőrök elfogták. Nem verték meg, lelkileg terrorizálták a vallatás alatt. Elítélték, beszél a börtönről. Körülbelül 4,5 hónapot töltött börtönben. (41:30)

Az interjúalany beszél arról, hogy messze volt az iskola a tanyájuktól, beszámol tanulmányairól (0:29), arról, hogy bátyja elesett a második világháborúban (4:40), a korabeli ifjúság neveléséről, a leventemozgalomról, a lányok vallásos neveltetéséről (6:13), a szovjet megszállásról (7:40), arról, hogy a második világháború után elvették a földjeiket és az apját internálták (9:07). Mesél a földosztásról (10:25), a téeszesítésről (11:42), a helyi zsidókról, deportálásukról (13:05), a beszolgáltatásról, arról, hogy férje is kulákcsaládból származott (14:53), a Nagy Imre nevéhez köthető 1953-as fordulatról (17:38), a Kádár-korszak téeszesítéséről és a helyi TSZ-ről, ahol édesapja elnök lett (22:26). Megemlíti a rendszerváltoztatást követő kárpótlást (27:02), valamint kitér munkahelyére (30:53). Összehasonlítja a Kádár-és Rákosi-rendszert, végül pedig elmond egy anekdotát egy leszakított Sztálin-képről (35:30).

Az interjúalany monori tanár, a gyömrői gyilkosságok egyik áldozatának a leánya (0:27). Beszél arról, hogyan vitték el 1945. április 18-án az apját és ölte meg négy rendőr 19-én. Kihallgatni vitték el, de fogva tartották. Az édesanyja még odament az épület elé, a férje még ki tudott szólni az ablakon, hogy gyorsan menjen el. Ekkor látta a férjét utoljára (2:00). Elbeszéli édesapja meggyilkolását, amikor a rendőrnek öltözött emberek kivitték az erdőbe, és belelőtték egy gödörbe. Egy ismerősük mutatta meg nekik a sírt (3:10). Szól arról, hogy még a gyilkosságok előtt is milíciák uralták a környéket, és kérdezgették az embereket a régi adminisztráció tagjairól, de édesapjáról mindenki csak jót mondott (7:50). Édesapja a háború alatt sem ment el a faluból, még dezertőröknek is segített szökni (10:30). Elmondja, hogyan érdeklődött édesanyja az eltűnt apa után a mindenféle új uraknál (13:10), valamint azt, hogy náluk még az oroszok érkezése előtt milicisták vették át a hatalmat, gyakrán átöltözött nyilasok, akik Sztálin nem létező parancsaira hivatkoztak (14:10). Beszél arról, hogy ezek az emberek hogyan osztották szét egymástól a régi helyeket, és hogyan követték el a gyilkosságokat a környéken (16:10). Beszél arról, hogy édesanyja az új "szolgabírón" kereste a férjét, de az elinalt előle (18:50). Az Igazságügyi Minisztériumban is érdeklődött, ahol szintén nem segítettek neki, Kovács Béla kivételével (21:50). Szól arról, hogyan segített Kovács Béla nyugdíjat biztosítani, szól férje exhumálásáról és azonosításáról, és arról, hogy Erdei Ferenc minden segítséget megígért, de nem tett semmit (28:28). Beszél arról, hogy az áldozatok rokonait később is zaklatták, ezért ő is csak a vaskohászatban tudott elhelyezkedni (26:45). Beszél édesapja 1989 utáni rehabilitásának törekvéséről, a Történelmi Igazságtétel Bizottságról, valamint Gyömrő képviselőjéről, Dr. Török Gáborról és erőfeszítéseiről (36:32). A levéltári anyag megszerzéséről és a jogi nehézségekről szól végül (38:38).