Az interjúalany szól gyermekkoráról, édesapja cséplőgépének államosításáról, és arról, hogy korán hozzá kellett szoknia a házi és a kemény munkához is, mert édesapja 1942-ben kiment a frontra (0:20). Szól arról, hogy könyvelői vizsgát tett és a szövetkezetben kezdett dolgozni. Ekkoriban folytak az internálások, ő éppen lekerült a listáról, de rokonait elvitték. A trafikban gyorsan vásárolt nekik cigarettát meg ételt és beadta a vasúti kocsi résein (6:30). Két ávós lerángatta a vonatról, megfenyegették és megjegyezték a nevét. Ezután folyamatosan figyelték és nem hagyták elhelyezkedni. Sőt, a kommunista pártbizottság még bálozás során is nyilvánosan elhagyatta velük a termet (9:08). Szól további elhelyezkedési kísérleteiről, ám egy hónap után a helyi pártbizottság utasítására mindenhonnan kitették (11:20). Levelet írt az országos pártközpontba, akik a megyei pártbizottságot küldték ki kivizsgálni az esetet, de a helyiek nem engedték kiszállni a megyei pártbizottságot és eltussolták az ügyet. Több mint tíz évig nem dolgozhatott, 1952-tól 1963-ig (14:00). Szól családalapításáról is, a lakáshelyzetről, és arról, hogy még az 1960-as években is tulajdonképpen éheztek (20:48). Rátér világháborús emlékeire, arra, hogy kapott repesztalálatot a házuk, illetve arra, hogy az óvóhelyen a német katonák nyugtató gyógyszert osztottak. Később az orosz katonák nagyon megverték a falu orosz tolmácsát, aki egy I. világháborúból itt maradt orosz bácsi volt, akin számonkérték, hogy miért nem tért vissza a Szovjetunióba (24:35). Rátér az orosz katonák értékelésére, az erőszakoskodó, barbár kozákok és a civilizált tisztek közötti különbségre (35:00).

Az interjúalany beszél a családjáról, gyerekkoráról (0:34), második világháborús emlékeiről, a szovjet megszállásról (7:12), majd rátér a kitelepítésük körülményeire (15:25). Beszámol arról, hogyan próbálták elkerülni, hogy kuláknak nyilvánítsák őket (18:11), majd visszatér arra az éjszakára, amikor elvitték őket az ávósok (20:10). Részletezi a táborbeli élményeit, beszél a lakhelyről, munkáról, barátságról, udvarlásról, ünnepekről (25:00), az őrök viselkedéséről (32:05), az étkezésről és a fizetésről (34:21), végül pedig a szabadulásról (36:18) és későbbi életéről (39:23).

Az interjúalany egy kislány szemszögéből meséli el elhurcolásának történetét: a kitelepítés éjszakáját(0:19),a marhavagonbani utazástól elkínzott deportáltak brutális fogadtatásról, amikor elhangzik az interjú címéül választott mondat: „Itt mindenkinek dolgozni kell addig míg bele nem döglik!”(2:45) azt, hogy mint 16 éves szerelmes lány,gyermekként mit tartott fontosnak magával vinni a lágerbe(8.09). Képet kapunk a lágerviszonyokról, a hodálybeli mindennapi életről, az őrség foglyokkal szembeni bánásmódjáról(9:24). Részletesen mesél a munkakörülményekről (silózás, rizsföldek, megerőltető fizikai munka kalóriaszegény táplálkozás mellett szélsőséges időjárási körülmények között)(11:40), a teljesítendő normákról, a fizetségről, a munkaképtelenek sorsáról, azokról, akik belehaltak a megpróbáltatásokba. Ennek kapcsán szól a higiéniáról és az orvosi ellátásról is(20:27).Beszél a hodálybéli együttélés körülményeiről (a zaj, a tömeg, a bűz, stb...) és az őrökről is(28:30). Egyetlen szép élményeként elmeséli a deportált kisgyermekekkel való törődését, akiknek tanítgatása révén készül fel későbbi édesanyai szerepére(35:32). Az interjú utolsó része a kiszabadulás körülményeiről és a szabad életbe való visszailleszkedés nehézségeiről szól(39:52). 1990-ig a férjén kívül soha, sehol, senkinek, még gyermekeinek sem mert beszélni a vele történtekről(44:35).